BÍBIC

(Vanellus vanellus)

A faj Eurázsia lakója, Skandináviától délre, Észak-Afrikáig közönséges, Kelet-Kínáig is kiterjed az élőhelye. Hazánkban a legtöbb bíbic a Tisza vidékén és a Tiszántúlon fészkel. Ősszel és tavasszal számos északabbra költő példány vonul át a Kárpát-medencén, és enyhébb idő esetén akár el is időzhetnek itt. Elsősorban a síkvidéki vizes területek, de akár hegy- és dombvidéki medencék, folyóvölgyek képezik otthonát. Az ingovány, puha süppedős talaján rendkívül ügyesen tud szaladni, s ebben három hosszú és előre jól szétterpeszthető ujja van a segítségére. A negyedik ujj hátrafelé néz, s csupán egy rövid csökevényként képviselteti magát. A bíbic különféle rovarokkal, pókokkal, csigákkal, gyűrűsférgekkel táplálkozik, amelyeket rövid, hegyes csőrével kap el, miközben kimért léptekkel halad az alacsony vízben vagy a fűben.

Igen feltűnő, fekete-fehér alapszínű, bóbitás madár. Feje változó mértékben elöl, és a szeme alatti csíkban fekete, hátrább fehéres. Mozgatható fekete bóbitája igen hosszú, tollból tevődik össze, gyakran kettő, vagy több részre hasadt. Szárnya széles, lekerekített, a fényben leginkább zöldesen, s némelyütt bíboran és kéken csillogó. Csőre meglehetősen rövid. A torok csak nászidőszakban fekete, egyébként fehér. Hasa fehér, szárnyalja halvány gesztenyevörös. Kisebb nemi és fiatal-felnőttkori különbségek mutatkoznak: A hím főleg kontrasztosabb, fehér "mellénykéje" feltűnőbb, illetve bóbitája jóval hosszabb, a fiatalhoz vagy a tojóhoz viszonyítva. A fiókák rejtőszínűek, hasuk piszkossárga, hátuk világosbarna alapon sötéten foltozott. Ennek köszönhetően zsombékosban elbújt bíbicfiókát igen nehéz fölfedezni. Tavasszal és nyáron aztán sokat hallatja rövid, éles, sipításhoz hasonló hangját (mintha egy luftballonból, száját széthúzva, gyorsan levegőt eresztenénk ki, vagy csipogó játékot nyomnánk be), de repülés és udvarlás közben másféle hangokat is ad ki. Könnyű azonosítani a csapongó, ide-oda suhanó, levegőben szinte bukfencező madarat, akrobatikus röptéről, oldalfelé kiszélesedő szárnyairól. A talajhoz, vízhez közel nyugodtan száll, s a magasból rögtön elkezdi őrült mutatványait. Nyílegyenesen a földig zúg, majd hirtelen függőlegesen fölfelé csap.

A vándorlásból visszatérő bíbicek előszeretettel keresik fel régebbi költőhelyeik környékét. Egy nagyobb területen több pár is fészkelhet, de sosem túlságosan közel egymáshoz, ugyanis a bíbic territóriumot tart fönn fészke körül. A territórium mozaikos, mivel a fészekrakáshoz, és a fiókák neveléséhez más-más körülmények szükségesek. A párzás igen érdekes: a hím többször ismétlődő gyors, magas, mégis öblös hangsorozatot hallatva, lassú szárnycsapásokkal, meredeken fölfelé emelkedik, vadul körözni kezd, még följebb szárnyal majd észveszejtő sebességgel, szó szerint mint egy kamikaze, ide-oda csavarva szárnyait lefelé húz, s közben hallani lehet, ahogy a levegőt hasítja. De mielőtt még benyesődne a földbe lelassít és ívesen leszáll. Izgatottan, kimerevített bóbitával a tojó irányába rohan. A hím a tojó közelében jobbra-balra tipeg, kaparja a földet, mintha fészket építene, gyakran káka, vagy sás szárát kapja fel, és azt oldalra vagy maga mögé veti. Van amikor egymás körül futkároznak, együtt repülnek. A tojó hajlandóságát a párzásra, reszelő, recsegő hanggal jelzi.

Fészkük nem is igen nevezhető annak, csak tákolmány, egy talajba kapart, száraz fűszálakkal hevenyészett módon bélelt mélyedés, amelybe legtöbbször 4, esetleg 3 terepszínű (barnás-olajzöld) tojás kerül. Nem fészkel az ingoványban, inkább az alacsony füvű réteket, a mezőket, legelőket és ugarokat részesíti előnyben. Évente egyszer költ, a pár mindkét tagja fölváltva 24-28 napon keresztül kotlik tojásokon. Kikelésük után a fiókák egy-két napig még a fészekben maradnak, majd szétszóródnak a környéken szüleik szigorú felügyelete alatt, hogy táplálékot, jobbára apró rovarokat, keressenek. Veszély esetén a kicsik meglapulnak a sás közt, s álcázzák magukat. De nem maradnak magukra, hiszen a szülők a lilefélékre jellemző módon, azt tettetik, hogy eltörött a szárnyuk, s így elterelik a ragadozók figyelmét a fészekaljról. Tovább is mennek ha kell, és a túl közel merészkedő állatokat, legyen az juh, róka, gém, ragadozó madár, de még az embert megtámadják, vadul csapkodnak, és hangoskodással próbálják őket elijeszteni, csakhogy az ivadékaikat mentsék. A hősies védekezés ellenére a fiókák több, mint harmada a ragadozók vagy a természeti csapások áldozatául esik.

Magyarországon védett, eszmei értéke 50 000 forint.

Forrás